Mecseki Zöld Túra III.

A pécsi Budai állomásról induló 13-as vagy 14-es autó­busz­ról a Vasas II. megállónál szálljunk le.

Vasas önálló falu volt Pécshez csatolásáig, 1954-ig. Ne­ve onnan ered, hogy a pécsváradi apátságnak vassal adó­zott. A török időkben is lakott volt. Változást hozott a falu életében, hogy 1766-ban kőszéntelepet fedeztek fel itt.  A XIX. sz. elején már hat táróban fejtették a szenet. Sok nem magyar anyanyelvű bányász telepedett le. A szén­bányászat 1992 után szűnt meg.

A Szövetkezet utcán, majd a Vasasi-árkon megyünk végig, enyhén emelkedő ösvényen. Jobbról betontorony és gát marad­vá­nyait látjuk: a vasasi szénbánya duzzasztóműve volt, 1975-ben robbantották fel.

A patak mellett haladva egy romos házhoz, a volt Hársas kulcsosházhoz érünk; a közelben lévő forrás időszakosan ad vizet. A házat elhagyva továbbra is a patak vonalát követjük. A közelben van a Hármasbükk-forrás. Jelzésünk jobbra, észak felé fordul az er­dő­ben, majd egy réten átvágva a Koszonya-tetői trafó­állo­más­nál érünk ki az aszfaltútra. Az út mellett lévő szolgálati lakásokból kulcsosházat alakított ki Kiss Lajos pécsi természetjáró.

A kulcsosháztól néhány méterre tér le jelzésünk jobbra az aszfaltútról (nem sokkal utána a zöld kör jelzésű ösvényen a Kőszegi-forráshoz juthatunk le). Kisebb vágásterületen át­ha­lad­va a Bugyogó-forráshoz érünk, majd meredeken le a Rákos-völgy­be. A kedves táj hangulatát elrontották a tarvágások; a völgy­talp gyakran vizes, cuppogós. A völgy kiszélesedésénél érünk a Sugói-rétre, ahol padokat, asztalokat találunk. (Innen a zöld kereszt jelzésen 1,1 km-re van a pécs�komlói autóbusz­já­rat buda­fai megállója.)

Pihenés után balra, déli irányba, a Nagy-forrás-völgyben folytatjuk utunkat. Szép útvonal, de mivel ritkán járják, az irtá­sos részen a nagy fű akadályozza a haladást. Erdőgazdasági műútra érve a kék sáv jelzéssel találkozunk, vele együtt me­gyünk jobbra kb. 600 métert. A józsefházai kanyarnál a kék sáv jel­­­zés jobbra, Árpád-tető felé tér, de mi maradunk az István-aknai műúton. Óvatosan keresztezve a forgalmas 66-os számú pécs�komlói országutat, a Rigó-kúthoz érünk.

A zöld kereszt jelzéssel együtt vezet tovább utunk. Tripammer-fa felé haladva jobb kéz felől, az úttól kicsit távolabb találjuk a Bokor-forrást, majd az út mellett lévő Zsolnay-kúthoz érünk (lásd 15. túra). Rö­vid emelkedő után a Mecsek-háti műutat keresztezve a Tripammer-fánál lévő pihenőhöz érünk (lásd 18. túra).

Innen északi irányba, lefelé indulunk. A patak mélyen be­vá­gó­dott, a hegyoldalban haladunk, amíg a Páfrányosba érünk.

Páfrányos egy szép tisztás neve, amelyet saspáfrány (és csalán) borít. A tisztás közepén egy széles lombkoronájú, öreg bükkfa áll. A déli oldalon lévő Barátság-forrásnál csilla­pít­hat­juk szomjunkat, és megnézhetjük a kis vízikerekeket, amelyeket a lefolyó forrásvíz forgat.

Keresztezzük a piros kereszt jelzést. Utunk a Petnyák-völgyön vezet tovább, a csobogó patak mellett. A völgy köze­pén a mészkő felmeredő réteglapjairól kb. egy méter magas­ról lebukó vízesést láthatunk. A piros sáv jelzéssel a Nagy-mély-völgyben találkozunk, és jobbra fordulva azzal együtt megyünk észak felé Kőlyukig (lásd 2. túra).

Pihenés után a szűk, sziklás Zsidó-völgyön indulunk felfelé. Ez jellegzetes karsztalakulat, rendkívül meredek mindkét oldala. Kisebb-nagyobb víznyelők vannak benne; az év legnagyobb részében száraz. A zárt, mély völgy a páfrányfélék hazája. A sok kidőlt fa miatt nehezen járható. A völgyből kiérve egy kocsiúton emelkedünk tovább. Kis ösvény vezet a Darázs-kúthoz. Mindig hűvös ez a völgyzug, ahol a forrás van.

A Darázs-kút szépen kiépített, csőkifolyású, gyér víz­ki­bo­­­csátású forrás, melyet a Mecsek Egyesület Kiss József Asz­tal­tár­­sasága épít­­t­etett 1941-ben.

Magas bükkerdőben vezet tovább az utunk. A Stiglic­fog­dosó (lásd 17. túra) nevű területen áthaladva a Mecsek-háti mű­útra, és azon Lapisra érünk (lásd 17. túra).

Lapisról a Remete-réti műutat keresztezve délnyugati irányba in­dulunk tovább. (Rövid kitérővel megnézhetjük a Sós-hegyi ki­­lá­tót, a zöld háromszög jelzésű úton kb. 300 m, lásd 17/b túra).

Jelzett kis ösvényünk meredeken lefelé vezet Közép-Daindolba, a 23-as helyi autóbuszjárat végállomásához.

Daindol nevének kialakulása valószínűleg nem a leírt monda szerint történt, hanem két szláv szó össze­té­te­lé­ből: daljin = távoli és dol = völgy.

Tovább gyalogolunk az aszfaltúton, amíg el nem érjük az Ürög-felső buszmegállót. A kék kereszt jelzés csatlakozik hoz­zánk, és felmegyünk a műúton Magyarürögre.

Magyarürög már 1225-ben szerepel az oklevelekben Irugh néven. Templomos falu volt. A török időkben is lakott, 1582-ben 36 ház adózott. A középkori templom helyén építették a XVII. sz.-ban a régi temetőben lévő kápolnát. A községet Pécs városhoz csatolták 1950-ben.

Jelzésünk az Éger közön, a Rózsavölgyi étterem és a par­­ko­ló melletti úton, majd a tó nyugati partján, a Delelő-kút nevű for­rás mellett vezet (de választhatjuk a turistákat mindig szí­ve­sen látó Teca Mama kisvendéglője melletti kavicsos utat is). Az Éger-völgyi pihenőhöz érünk. Kedvelt kirándulóhely: pa­­dokat, tűzrakókat, esőházat találunk itt. Vizet a tó nyugati part­ján fakadó Delelő-kútból (lásd 7. túra), illetve a tótól észak­nyu­­gati irányban, a patak partján található Fecske-forrásból vehetünk.

Az Éger-völgyi-tó Baranyában az első olyan mesterséges víztározó, amelyet kimondottan üdülési céllal épí­tet­tek (pá­lyá­zati pénzből, elsőként a megyében). Területe 15000 négy­zet­mé­­­ter, átlagos víz­oszlop ma­gas­sága 4 méter. Sajnos a fölötte meg­­­épí­­­tett hordalék­fogó és iszapvisszatartó gátak ellenére rohamo­san isza­po­so­dik.

A tavat elhagyva a völgyben kb. 100 métert gyalogolunk a patak mellett, majd balra egy szerpentin úton indulunk neki a hegynek. Egy esőház előtt éles kanyart vesz utunk, majd szintben megyünk az oldalban. A hegy északi oldalán a talaj és a fák törzse feltűnően mohos, ezért adták az itt lévő foglalt forrásnak a Mohosi-kiskút nevet. Felfelé meredeken vezet tovább a jelzésünk az Éger-tetőre. (Innen a Jakab-hegyre az itt induló zöld kör jelzésen is feljut­ha­tunk.)

Éger-tetőn gyermektábor, nagy rét, játszótér és sportpálya található. Kocsiúton folytatjuk utunkat, hamarosan jobb kéz felé másikra térve, szép fenyők és bokrok között haladunk. Miután a piros háromszög jelzést elértük, egyre meredekebben kapaszkodunk fel a Jakab-hegyre, ahol esőházat, padokat, tűz­ra­kót és kilátót találunk. (A Jakab-hegy látnivalóit, történetét olvas­sa el az 1. túra leírásánál.)

Miután mindent megnéztünk (esetleg a Zsongor-kőnél meg­­­­cso­­­­­dál­tuk a panorámát, kék sáv jelzés, kb. 400 méter), északi irányban leereszkedünk a hegyről.

A piros sávval jelzett úttal való kereszteződésétől kb. 300 mé­­terre az erdőben régen egy kis faház állt, amit Ma­­gya­­rok kunyhójának neveztek. 1920-ban, a szerb meg­szállás idején itt állt a magyar határőrök melegedő­háza.

Jelzésünk a Körtvélyesi-háton vezet végig, majd az abaligeti or­szágútra érünk. Ezen kb. 200 métert haladunk balra, majd az orfűi elágazástól egy kis gyalogösvényen jutunk le Orfű községbe.

Orfű erdővel övezett kis hegyi falu volt, a pécsi püs­pök­ség tu­lajdona. Első említése 1332-ből való. A török ura­lom alatt elpusztult, majd német lakossággal települt újra.

1974-ben öt apró település: Orfű, Bános, Mecsekrákos, Mecsekszakál és Tekeres egyesült, és alkotja ma Orfű községet és az orfűi üdülőkörzetet. Lakóinak száma: 690 (2000).

Az 1960-as évek elejétől kezdték kiépíteni a négy mes­ter­­­sé­­ges tóból álló tórendszert és üdülőterületet az Orfűi-völgyben. Leg­­először az Orfűi-tó készült el, ahol fürdeni, stran­dol­ni lehet. A másodiknak, a Pécsi-tónak a legnagyobb a vízfe­lülete, vízi sportokra alkalmas, ki­épí­tett � vízforgató be­ren­de­zés­sel ellátott � strandja is van. A har­madik, a Herman Ottó-tó ter­­mé­­szet­­vé­­del­mi terület és halre­zer­vá­tum. A negyedik, a Ko­­­vác­­sszénájai-tó a horgászoké.

A falu főutcáján haladunk lefelé a Kishegyi utcáig (az első jobb­ oldali mellékutca). Az Orfűi-patak hídja után, házak között, kis utcán megyünk tovább, amíg egy nagy rétre érünk. Ezt keleti irányba átszelve a Pécsi barlangkutatók forrásához, majd a patakon egy fahídon átkelve a Vízfő-forráshoz érünk (lásd 13. túra). Innen felfelé haladunk egy völgyben, majd a hegy­­­oldalban. A gerincet elérve, az erdőgazdasági utak Y ke­resz­­teződésétől északi irányba, régi kövesúton megyünk szép er­dőben. Egy tisztáson találjuk a Lóri kulcsosházat, egy mási­kon nem messze egy kis vadászházat.

Az idősebb turisták ezt a helyet Lórénak mondják, ami kes­keny­vágányú, lóvontatású vasutat jelent.

Kis völgyben indulunk felfelé, és a gerincen Vágotpusztára érünk (lásd 13. túra). A temető mellett folytatjuk utunkat, me­re­de­­­ken ereszkedünk le a Szent Imre-völgybe.

A Szent Imre-forrás mellett a középkorban egy falu állt, amely a török hódoltság alatt elpusztult. Templomának helyén egy kereszt található, ahová egykor �szemfájós� betegek za­rán­do­­kol­tak, gyógyulást remélve.

A patak mellett jutunk a kaposvári (66-os) országúthoz. Az utat keresztezve egy szántóföldön át kell északkeleti irányba egy dombra felmennünk. A dombtetőn, az erdő szélén keressük meg ismét a zöld sáv jel­­zést, melyen leereszkedve Sikondára jutunk (strand, sza­­na­­­tó­­rium, étterem, kemping, lásd 19. túra). Innen helyi járatú autóbusszal Komlóra utazhatunk.

A zöld sáv jelzésen tovább indulva a Sikondai-völgyön felfelé megyünk, először üdülők között, azután erdőben, majd me­ző­­gazdasági területen, a piros sáv jelzéssel együtt. A gerinc­­ről szép kilátás nyílik Komlóra. Miután a piros sáv jelzést el­­hagy­­tuk, továbbra is a gerincen haladunk mezőgazdasági terü­le­ten (ez a szakasz a Dombóvári Szent Orsolya Rendi Gárdonyi Géza Általános Iskola által évente szervezett Kovács Béla emlék- és teljesítménytúra útvo­nala), majd leereszkedünk Me­­csek­­pö­löskére.

Mecsekpölöske egy védett völgyben lévő település. Rég­óta lakott, az 1332. évi pápai tizedjegyzékben Pyliske néven sze­­re­­pel. A szláv eredetű pilis szó � ami ko­pár he­­lyet jelent � ki­csi­nyítő képzős származéka a pölöske. A tö­­rök elől menekülőknek védelmet jelentett a kis eldugott falu. Lakóinak száma 414 (2000), fele részben német származású.

A falu főutcáján kb. 100 métert nyugati irányban megyünk, majd egy nagy réten felkapaszkodunk a Gyertyános-hegyre. Az erdő szélén vezet az utunk a Jószerencsét vadászházig, majd lemegyünk Kisvaszarra.

Kisvaszar a Hegyhát egyik legszebb fekvésű települése, már az Árpád-kor óta lakott. A középkorban a tolnai főesperesség birtokához tartozott, később a Babocsay és Laczkó család birtoka. 1750-ben németek telepedtek le. 1824-ben a faluban kályhás-fazekas céh alakult. Majd­nem minden lakos az erdei és mező­­­gazdasági munka mel­­­lett �szemes� kályhák készítésével vagy használati edé­­­nyek égetésével foglalkozott. Kész ter­­­­mé­­keik­­­kel házaltak az 1930-as évek végéig. A templom előtti Szent Flórián-szobrot 1883-ban állította a céh. A falu lakóinak száma 376 (2000), környéke kiváló vadászterület, több va­dász­ház ta­­­lál­­ható itt.

A falut aszfaltúton déli irányban hagyjuk el, a Vasvári erdészház után a Köszvényesi-árokban (Szabadság-völgy), régi kövesúton gyalogolunk tovább. Elmegyünk a Vaskapunál lévő szép környezetű Köszvényesi vadászház mellett, majd erdei kocsiúton a Kastély-dombra kapaszkodunk. A volt Lapos-mezei erdészház helyét csak a gyümölcsfák jelzik. A kedves Angyal-kúti-völgyön végighaladva érünk Kisbattyánba.

Kisbattyán középkori neve Bagyan volt. A szegény zsel­lér falu a pécsi püspökséghez tartozott. A török hó­dolt­ság alatt pusztává vált, és csak a XVIII. sz. utolsó ne­gye­dé­ben tele­­­pül­­­tek le német ajkú kisházasok. Ekkor te­rülete Magyar­eg­regy­­hez tartozott, és Németegregynek ne­vez­ték. 1954-ben Komlóhoz csatolták. A Battyán név egy­kori földesurára, a gróf Batthyány családra emlékez­tet.

Továbbmegyünk, és egy kisebb domb megmászása után el­érjük a piros sáv jelzést, majd a zöld kereszt kiindulási pontját Jánosi­pusz­ta közelében. (Ha innen Komlóra akarunk menni, a zöld kereszt jelzésen megtehetjük, a buszpályaudvarig 4,2 km.)

A zöld sáv jelzésünk felkapaszkodik a Magyaregregyi-völggyel párhuzamos gerincre, ahol a piros kereszttel jelzett út vezet. Déli irányba együtt haladunk kb. 400 métert, majd meredek kocsiúton leereszkedünk a Barna-kő nevű sziklához.

Barna-kő régi neve Sátor-kő. Egy monda is ismert róla, mely szerint a XVIII. sz.-i rácdúlás idején a Sátor-kőnél a falusiak lesben állva kövekkel agyondobálták a fosztogatni aka­ró­kat. Azért nevezték sátorkőnek, mert egy szobának be­ren­­­­de­­zett nagy üreg volt a belsejében, amelyben a Pécs környéki Hatos betyár tanyázott.

Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényében e szikla te­­te­jé­ről figyelte Gábor pap és Bornemissza Gergely a török szultán seregének elvonulását.

Átmegyünk a magyaregregyi országúton, és szemben felka­pasz­kodunk a Hászé-tetőre. Többnyire a gerincen haladunk, kisebb fel- és lemenetekkel. Keresztezzük előbb a sárga kereszt jelzést, amely a Máré-várhoz, majd a zöld kereszt jelzést, ami az Iharos-kúthoz vezet. A Vár-völggyel párhuzamos erdei kocsi­­­­­­úton megyünk; a Balázs-orma alatti utolsó kis emelkedő után a Lak­keri fenyveshez érünk. Itt van a Kisújbányára, illetve a Pusz­ta­bá­­nyára vezető műutak elágazása (erdészeti mele­­­ge­­dő­­ház és padok).

Jelzésünk a műút nagy kanyarját egy régi kocsiúton, majd ös­­­vényen vágja át. Hamarosan a Hidasi-völgy felső be­já­ra­tához érünk. Az erdőgazdasági úton megyünk Puszta­bányára, ahol nagy tisztáson egy vadászház áll, tűzrakóhely, padok talál­ha­tók, kb. 100 m-re pedig a Betyártanya kulcsosház.

Pusztabánya kb. 200 lelket számláló falu volt, Vitriária né­­­ven. A XVII. sz.-ban Bajorországból és a Fekete-erdő vi­dé­ké­­ről telepítették be ide az üvegműveseket. Üveg­hutát épí­­­tet­­tek. Hely­ben volt a tüzeléshez szükséges fa, és a közelben a kvarc­­ho­­mok bánya. Az üvegkészítés 1754 után megszűnt, a lakók el­­köl­­töztek.

1995-ben a Mecseki Erdészeti Rt. a régi mellett két új ke­men­­­­­cét épített, ugyanazzal az alaprajzzal és techno­ló­giá­val, ami­­lyen a régi volt. Az egyik kemence a hutaüveg ol­vasz­tására, a másik a kész termékek homokban való hűtésére szolgál. Hat nap felfűtés után igazi hutakék üveget állítottak elő Asztalos Er­­zsé­­­bet üvegművész irányításával. A huta történetét a Duna�Dráva Nemzeti Park Igazgatóság tájékoztató táblái mutatják be.

Kisebb emelkedőkkel szép bükkös erdőben haladunk a Hárs-tető és a Somos-hegy oldalában. Ez utóbbit elhagyva a Kolen­­p­lattenre, azaz a Szenes-tetőre jutunk (régen itt szén­ége­tők működtek). Az Óbánya feletti kedves Vadászlaknál meg­pi­­hen­­­­hetünk. A Hosszú-tetőn (Langehöhe) vezet tovább az utunk, a hegy ormán állt a nagy kiterjedésű Réka-vár (Rák-vár).

A néphagyomány és számos történész szerint a Réka-várban született Skóciai Szent Margit. Vasbordájú Edmond, angol király halála után (1016) két kisfiát Szent István udvarába menekítették. Egyikükhöz, Edward­hoz első királyunk feleségül adta Ágnes nevű leányát, és birtokot adományozott nekik. A család 1059-ig � Angliába való visszatéréséig � a Réka-várban élt, és itt szü­letett 1045-ben Margit nevű lányuk, aki később III. Mal­colm skót király felesége lett, sokat tett a skót állam kialakulásáért és a katolikus vallás el­ter­jesz­té­séért. 1251-ben avatták szentté.

1963-ban Papp László régész felderítő ásatásokat végzett a várrom területén. Megállapította, hogy a 205 m hosszú és kb. 35 m széles várudvart széles kőfal vette körül. Egy többszintes öreg­­torony és egyéb épületek maradványait is megtalálta. A régész a vár alaprajzi elrendezéséből és a talált cserépedény-tö­­­redékekből nem zárta ki a Szent István kori keletkezés le­he­tőségét. A várat a török időkben valószínűleg tűz pusztította el. A lakótorony, a várfal és az árok maradványai ma is láthatók. A Baranya Megyei Természetbarát Szövetség minden év no­­­vem­­ber közepén Skóciai Szent Margit emléktúrát szervez a Réka-vár romjaihoz.

A várhegy oldalán meredeken ereszkedünk le az egykori Stein-malomhoz, amely Mecseknádasd és Óbánya között a XX. sz. elején még működő 27 vízimalom egyike volt.

Az óbányai műúton 1,6 kilométer megtétele után Mecsek­ná­dasdra érünk.

Mecseknádasd Árpád-kori település, a pécsváradi apátság jobbágyai lakták, majd a pécsi püspök birtoka. A török időkben is lakott, de a magyar őslakosság zöme Váraljára és Zengővárkonyba menekült. Helyükre 1718-ban német telepesek érkeztek. A II. világháborúig lakossága teljesen német volt, 90%-ban ma is az. A háború után sokukat �málenkij robotra� vittek, illetve kitelepítettek. A falu jellegzetessége a három pincesor, melyek rendje valaha a falu házainak sorrendjét követte. Kézműiparáról volt híres: a fafeldolgozás, a faze­kasság és a kőfaragás volt jelentős. Lakóinak száma: 1727 (2000).

Műemlékei: a régi temetőben álló Szent István-kápolnát a XIII. sz.-ban építették, a XIV. sz.-ban bővítették, és fal­­­fest­ményekkel díszítették. A barokk püspöki nyaralókastélyt Klimó György pécsi püspök építtette 1753-ban, a mellette álló Havi Boldogasszony kápol­ná­val együtt. A meredek domb­ol­da­lon lévő kálvária értékes és számon tartott népi építészeti emlék a XVIII�XIX. sz. fordulójából. A falu plébánia­temp­lomát Klimó György 1771-ben építtette. A rokokó keretben el­­­helyezett há­rom oltárkép bécsi művész alkotása. A temp­­lom­­ban látható Skó­­ciai Szent Margit ereklyéje, Gregor Smith Mar­­gi­­tot áb­rázoló festménye és a Réka-vár köveiből emelt tal­­­pa­­zaton álló fából faragott szobra. A Német Táj­házban a környékbeli la­­kos­ság életének tárgyi emlékeit (szobabú­toro­kat, szer­­szá­mokat, használati tárgyakat) és viseletét tekinthetjük meg.

A zöld sáv jelzés a Szent István-kápolnánál ér véget, ahon­nan autóbusszal utazhatunk Pécs vagy Szekszárd irányába. (Ennél a megállónál nem mindegyik járat áll meg!)